With Words Golden and Blue

a gothic poem of devotion

a poem by Jenő Dsida, translated by Joe Váradi

With Words Golden and Blue

As in a secret nook of a cobwebbed, vaulted ancient chamber, daydreams a medieval friar, long ago ridden of all earthly desire, favored by the heavens and halfway exalted —

sits at his stately desk books piled to the sky, wedging precious images between graceful initials, rendering Madonnas with golds and blues, celestials ‘til with a gentle smile he gives up his last sigh:

thus would I like to limn your likeness, too, my dear, by my evening lantern’s flickering, dying light, with words golden and blue to paint no one but you, ’til my fingers give out, branches stricken with blight, and my head drops to a peaceful, divine caress, my Love, my world’s most precious sight.

The original, by Jenő Dsida (1907–1938) (Wiki bio), a Hungarian poet and translator who lived a tragically short life overshadowed by World War I. He was active on the Transylvanian cultural scene.

Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, -

ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.

my translation by the same poet: